„A jövő hegyei holnapra a múlt sivatagává válnak, ha hagyjuk, hogy így legyen...” - Egy kicsit más minden. A koncertterem egy hajó belsejében, az orrban a parányi színpad, középen a hallgatóság, a tatban a bár. Este 11 óra. A színpadon a jó nevű Lónyál zenekar. Mielőtt bárki is elkezd borzongani, régen az üdítőket hívták lónyálnak. Ők nem profik, mindenki saját civil állással büszkélkedhet. A hangulatért ma mintha nem is a banda, hanem a közönség lenne a felelős. Már a kezdés előtt belecsöppentem a hetvenes – nyolcvanas évek hangulatába. Míg a zenekar„összeállt”, addig a feltűnően hangos „rajongók” ritmusbanLóóóónyááál-aznak. Hirtelen minden eszembe jutott a múltból...

A koncertek általában, tíz-tizenöt perccel később kezdődtek a meghirdetett időpontnál – a legnagyobbaknál ez még több is volt. A színpad előtt tajtékzó tömeg ugyanígy kiabálta elnyújtva aktuális kedvence nevét: Móóóó - bííííl, vagy Kóóóóóó – rááááál, de a több szótaggal rendelkező neveket is ügyesen megtalálták: Csaszti laszti, csaszti laszti, Karthagó, gumi laszti, ott volt még a Ricse – Ricse, Beatrice! Nem kell nekünk Piramis, jó nekünk a HIT Rock is! Nózis – nózis, Prognózis... és még rengeteg. Ma már általában pontosabban is kezdenek a csapatok és a közönség is higgadtan vár kedvencére. Pedig ez akkor nagyszerű hangulatfokozó volt.

Vissza a Lónyál együttesre. Hamar megértettem, miért szereti őket a közönség – akik egyébként mind harminc fölöttiekből állt. Jöttek egymás után a slágerek. Purple, Mobil, Piramis, Dinamit, Judas, Kiss, Skorpió... A banda a dalok között talán csak nosztalgiából – á, dehogy is – kicsit megszusszant. Egy kis újrahangolás, egy kis „Na, melyik legyen a következő nóta?”, egy kis bizonytalanság. Ebbe az éjszakába minden belefért.

A csapatot figyelve, az egyből lejön, hogy lelkes amatőrökről van szó, de a hangulat, maga az időgép egy pozitív töltést adott nekem. Nem úgy mentem le a koncertre, hogy valami iszonyatosan profit várok el, csak jól akartam magam érezni. Barátaimmal mentünk és ők is megérezték a múlt idő jelenlétét. Anita - egy nagyon jó barátom - végig is pörögte a bulit, hiszen minden egyes dal az ő „régi” élete is egyben. Közben megérkezett Gönczi Laci is (Protekció együttes vezetője), akivel kicsit nosztalgiáztunk is, bevágtunk néhány narancslevet és eltöprengtünk a gyorsan tovarepülő időn.

A bulit követően elmélyedtem gondolataimban. Mennyire fontos mindenkinek a múlt, és aki a saját múltját letagadja, az önmagát veszíti el. Nem szégyellhetjük, mit és kit szerettünk valamikor, hiszen akkor, azok is mi voltunk. Állandóan vissza kell néznünk, hogy hibás döntéseinket ne kövessük el még egyszer, és ami jó volt, újra átélhessük, ha másképpen nem, hát gondolatban. Annak, aki szereti a harminc-negyven éves örökzöld rockzenét és nem kritizálni akar, csak egyszerűen jól érezni magát, visszarepülni az időben, annak javaslom a Lónyál együttes következő koncertjét...